Szokatlan rendszer

Sziveri János formalinban

A romlott részeket jegyeztessük fel,

lajstromozzunk követ, belet, májfoltot.

A kisebb-nagyobb tételből összeáll

mindig valami szokatlan rendszer”

Sziveri János: Ma vie

Sziveri János versei számomra nem voltak nélkülözhetetlen memoriterek. Nem Sziveri-szövegeken nevelkedtem, jól megvoltam nélkülük, de úgy gondolom, már ez is szimptomatikus. Mindig jelentéses, hogy ki mit nem olvas. Saját rövidlátásomon kívül ezért elsősorban az irodalmi-nemzedéki kultuszalkotás mechanizmusait, másodsorban Sziveri költészetének egyes sajátosságait tudnám hibáztatni.

A kultusz kifejezést itt elég tág és metaforikus értelemben használom. Izoláló irodalomszociológiai-történeti összefüggésként tudnám meghatározni, ami gondolkodik helyettem. Ennek aztán már hermeneutikai következményei is vannak, csak kényszeresen olvashatok, sohasem szabadon félre. Az eredmény merev szöveg, ahogy a szerzői név, illetve „test” is merev-fallikus pózban feszül fel a szakrálisan szabályozott térre. Sziveri Jánost is ilyen kultikus pózban látom, az Új Symposion-történet preparált halottjaként. Az ilyen pozíció, éppen merevsége okán, könnyen törik, innen az olcsó bálványrombolás csábítása, aminek azonban ritkán van felmutatható eredménye.

A kultikus beszéd egyik jellegzetessége a „szent idő” igézetében gondolkodás, ami a még élő szerzőknél is kísérteties állapotot, egyfajta távollétszerű jelenlétet eredményez, mert „egyidejű egyidejűtlenségek” (Reinhardt Koselleck) generálódnak, ami a kortársiság fogalmát végletesen paradoxszá teszi. A kultuszt szolgáló kommentárok általában regiszterkeverő megszólalások, szabadon váltogatják az anekdotikus, lírai, személyes modalitásokat és egy „kívülről” csak ezeken a csatornákon megközelíthető „hiteles történetet” hoznak létre. A Sziveri-recepcióban is túlreprezentáltan vannak jelen az ilyen kordokumentumok, a folyóiratokban a szerzőről eddig megjelent tematikus blokkok nagy része ezekből épül fel. Természetesen szükségesek és fontosak a megemlékezések, a személyes érintettséget tükröző, egy generáció szent halottját temető-díszítő olvasatok, de a kultikus preparációban az a félelmetes, hogy saját intenciójával is szembehaladva, kényszeresen muzealizálja tárgyát.

A friss szemléletet tükröző, elemző igényű szövegek száma elenyésző1, de én nem is azt érzem problematikusnak, hogy irodalomtörténeti aspektusból még nem rögzítették (valakik-valahonnan) Sziveri helyét, hiszen az is egyfajta normatív „röghöz kötés” lenne csupán. Mint olvasó, nem akarok múzeumlátogató lenni, akit a teremőrök és a templomszolgák, jó magaviselet esetén, beengednek a hátsó termekbe is. A profanáció2, a termékeny és individuális kisajátítás gesztusait tartom kívánatosnak, de ebben akadályoznak a fenti összefüggések.

Persze a közegellenállás nemcsak szövegen kívüli tényezőkből táplálkozik. A Sziveri-költészet immanens működését erősen preformálja az a végletesen átpolitizált irodalmi tér, amiben megszületett. Ebből a szempontból ide tudnám társítani Petri György esetét is, aki a kétezres évekből visszatekintve ugyancsak egy irodalmi-politikai légypapír foglyának tűnik. Ennek az írásnak a keretei között nem tudok és nem is akarok abban a kérdésben állást foglalni, hogy Petri és/vagy Sziveri költészete „objektíven” mennyiben „értékálló”, mennyiben befolyásolja teljesítményük „mindenkori” esztétikai minőségét a létrejöttüket meghatározó és egyszerre lehetővé tevő politikai-kulturális kontextus. Az ilyen ítélet a már említett történeti-múzeumi szemlélet kifejeződése lenne, s valamilyen szempontból politikai gesztus is.

Károlyi Csaba vitát keltő, kritikai megjegyzése, miszerint társadalmi-politikai közegének (vö. szent idő) megszűnésével a „Petri-költészet süllyed”3, nemcsak azért izgalmas számomra, mert mechanikus értéktételezések felülvizsgálatára buzdít. Azt az idegenség-élményt legalizálja, amit a szent időből kimaradt olvasóként már régóta éreztem Petrivel és Sziverivel kapcsolatban. Költészetük egy részét azért nem tudom szabadon olvasni, mert olyan poétikai-nyelvi súlyokat mozgatnak, melyek nehézkedése egy számomra (át)láthatatlan erőtérből származik. Ez a gravitáció kényszeres pályán tart, természetesen megismerhetem törvényeit, de kétséges, hogy ez az ismeret felszabadítaná számomra a szöveget. Nevezzük ezt az erőt – egy később még fontossá váló Sziveri-versre utalva – formalinnak. A formalin nem csak „kívül” van, hanem benne abban, amit „formalinizál”. Nem különböztethető meg a tárgytól, mert maga a formalin az, ami tárgyként lehetővé teszi. Az eredmény kevert állagú, kísérteties test, nem igazi élet, nem igazi múlt, hanem a kultusz keretei között bemutatott-előadott szimuláció.

A Sziveri-költészetben kalandozva állandóan kevert állagokkal találkozom, melyek szokatlan, heterogén rendszert alkotnak. Van, ami meglepően frissnek tűnik, de ilyenkor az ember el is szégyelli magát, hiszen valószínűleg rosszul érzi frissnek a szöveget, letért a kanonizált higiénia ösvényéről. A Szabad gyakorlatok (1977) című első könyvet a kritika általában a későbbi kötetek felől ítélkezve hang- és nyelvkereső állomásnak tartja. Ígéretes, de még nem a „mi” Sziverink, nem a közös problematika megoldó-kulcsa stb. Pedig mennyire revelatív egy jó neoavantgarde kötetet olvasni mostanában, valószínűleg azért, mert egyáltalán nem olvasunk neoavantgarde köteteket (nem is nagyon van mit). A narancs-sorozat konceptuális alakzatai és a címadó ciklus (de)artikulációs kísérletei persze egy irodalomtörténeti pillanathoz köthető poétikai beszédmód dokumentumai is, de paradox módon mégis transzparensebbek, mint Sziveri érett korszakának formalintól torzított számos darabja. A Dia-dalok kötettől (1987) aztán már működik az összetéveszthetetlen Sziveri-hang: a felfokozott „énszerűség” és az alulstilizálás termékeny diszharmóniája, éles rímjátékokkal mozgatott, társadalmi és személyes tétekkel operáló irónia stb. Azonban ilyenkor is elszégyellem magamat, hiszen a Dia-dalok kötet számos darabja (Álompolgárok, Húsevők, Memóriajáték J.A.-val) egyszerűen irritál, a hipertrófiás játékosságból inkább a mániát érzékelem, és nem a szövegteljesítményt.

Mánián itt nemcsak a láthatatlan erőtér által indukált kényszerességet értem, hanem a dühöt is. A Sziveri-versek játékossága a tehetetlenség díszítményeit hozza létre, melyek az alaki hasonlóságokon túl radikálisan eltérnek a kilencvenes-kétezres évek súlytalan, nyelvjátékos rokokójától. De akárhogy is legyen, a haragjáték mégis szétírni látszik a szöveget, hagymázas kényszere nem képes kellő koncentrációt létrehozni: „Sziveri rettenthetetlenül, csökönyösen szeret játszani. Ornamentális és belső helyek között így könnyen ide-oda csúszkál a figyelme, „machéja” megsiklik, kicsorbul a „közjó” tükörpofáin. De megint csak megfontolandó: az a morális-szociális impulzivitás, ami ennek a lírának talán a leginkább sajátja, elbírhatna-e – egy helyben – még nagyobb önsúlyokat.”4 Az önsúly aztán megérkezik, állítja a recepció, hiszen a romantikus pozíciót játszó „Én” pamfletjét a végső szövegekben a halál- és betegségélmény komponálja egyre szuggesztívebbé. A düh olyan koncentrációt ér el, ami kimerevíti az addig is erőteljes formatudatot, az eredmény szigorú, mindvégig morbid elemeket is mozgató egzisztenciális líra. De, mi az hogy önsúly? Ezzel a súllyal épp az a probléma, amire már korábban utaltam, miszerint a formalinnal dolgozó kultikus tudat úgy állítja elő a nehézkedést, hogy az egyszerre mű-immanens is, meg nem is.

Az előbb a kevert állagok költészetének neveztem Sziveri líráját. A különböző minőségű rétegek olyan együtt járása gondolok itt, ami mondatszinten teszi hasadttá a költeményeket. A felfokozott effektusok, a romlandó és/vagy már fekélyes anyagok csak erős ellenhatások, ellenelemek segítségével őrizhetőek meg egy markáns nyelv keretei között. De ez mindig veszteséggel jár. A mánia egyszerre kifejez és bekeretez, felnyit és lezár. Hevenyészett példának álljon itt a Bábel-kötet Kőfejők című versének első strófája:

Az asztalon térd-

kalács gőzölög.

Árad bérceink alól az eszmerög –

s mint saját piszkában hentergő kuvik.

És a bárdok? Őket mi lelte?

Miért kussolnak

e vértezett álombakák, miért

üzekednek sorvadt ólmaikkal?

Szájuk kitátva, akár a lövészárok – akár

a frissen megbolygatott tábori budi.5

A kezdő négy sor szemantikus elaszticitása lenyűgöző. A már-már hermetikus képszekvenciában „eszmerög” és vérrög találkozik, a közösségi ambivalencia „testet öltésének” eredménye egy kifacsart, de hússzerű táj-alakzat, melyet az éles rímelés csak tovább mutál. A roncsolt „S mint saját piszkában hentergő kuvik” mondat töredékes illeszkedése a képsor homályos-pontosságát erősíti fel, hiszen a hentergés kusza fizikalitását írja vissza az eszmei tájalakzatba. Aztán sajnos kitisztul a verslogika. A bárdok kussolása egyszerre archaizál és profanizál, így tartják egymást sakkban a radikális minőségek. A strófa kitágítja és retorizálja önmagát, nagytotálba vált és minden ellaposodik, hogy boldog véget érjen a „frissen megbolygatott tábori budiban”. Egy olyan folyamat megy végbe, melyet néha a harmincas évek József Attilájánál is felfedezni vélek, nevezhetjük világosságkényszernek, az érthetőség paranoiájának. Vagy beszivárgó formalinnak. A hétsoros kifejtés és pozicionálás feloldja a négysoros enigmát, a tábori budi politizáló költészetkritikája garantálja a józan észt.6 Pedig a kép „gyöke” már adva volt, méghozzá sokkal szubtilisebb formában, a piszkában hentergő énekesmadár töredezett hasonlatában. A motívumfokozás ebben az esetben inkább tűnik olcsó kihangosításnak, mint bravúrosan végigvitt koherenciának. Amit a mánia kifejez, be is zárja azt.

Ezzel a példával el is jutottunk a Sziveri-líra egyik markáns jellemzőjéhez, a szervesség-testiség hangsúlyos poétizálásához. A kevert állagok kifejezéssel nem csupán a szövegek heterogén működésére próbáltam utalni, hanem arra is, hogy Sziveri költészetének tematikus síkján kitüntetett fontossággal bír egyrészt a szerves és szervetlen szférájának, másrészt az emberi test szellemi és fizikális dimenziójának egymásba gyűrődése. „A változó szimbolikus viszonyokkal modellálható külvilággal szemben Sziveri költészetének egyik legautentikusabb létezési formája a testi természet. Központi jelentősége az intimitás, a privát szféra kiemelésében fogalmazódik meg. A testi folyamatok mintegy a természet nagy körforgásának analógiáját képezik, olyannyira, hogy gyakran a test és a táj attribútumai felcserélődnek. (…) Az elbizonytalanított identitásnak Sziveri költészetében is azért van szüksége szervezetének ismétlődő mozgásait leírni, mert ennek köszönhetően képes önmagát meghatározni. Saját testi jelenlétének szerepe szorosan összefonódik az alapvető bizonyossággal a világban egzisztálást illetően.”7

Az elbizonytalanított identitás megpróbálja összefogni magát, de legtöbbször csak üledékekbe ütközik, melyek célja és/vagy funkciója nem azonosítható. Valószínűleg nem jóindulatúak. Bár a beszélő kétségbeesésében mindent megtesz, hogy összebarátkozzanak.

Delphoi felé az Egressy úton

álmatagon köhögött a troli

benne három vigasztalan proli

én a másom és egy daganat

s szívtuk szívtuk a fogamat

(Delphoi felé)

Látható, a morbid Sziveri esetében nem csupán minőséget, hanem már-már műfajt is jelent. A kísértetiesen szép „morbidok” jelenlétét az egész életműben érezni, de csak a Magánterület (1991) című posztumusz kötetben szakadnak fel igazán. A morbid elemek kitüremkedését Sziveri szövegeinek jelentős részében túlretorizálja, vagyis állandóan felügyeli a mutációt, el- és kihasználja saját szubverzióját. A formalin épp arra szolgál, hogy bebalzsamozza és látványossággá tegye azt, ami a szövegműködés titkos üledéke. Pedig ez az üledék – a salakfigurák aszimmetriája – képezi Sziveri lenyűgöző erejét, melyet a mánia állandóan megpróbál átpolitizálni.

A Magánterület-kötetben található az a Formalin című vers, amely jelen esszé kiindulópontját képezte. Nem tartozik a sokat idézett darabok közé, még a hagyatéki szövegeknek kijáró megkettőzött figyelem ellenére sem. Zalán Tibor – életrajzi adatokból kiindulva – a narkotikum hatásaként könyveli el azt a Sziveritől idegen (?) hangfekvést, szürreális képalkotást, mely a vers hatásmechanizmusának döntő mozzanata.8 Zalán ítéletéből az anakronizmus-vád is kihallatszik, ami enyhén szólva is paradox, hiszen Sziveri költészetének esszenciális jellemzője az egymással kibékíthetetlen anakronizmusok együttélése. Evidens, hogy a fantazmagórikus figurák, lények (kentaur, sellő, manók, óriások) bizarr – és valamilyen értelemben „ódon” – hatást keltenek, a mitológiai-mesei elemek karneválja a hipnotikus látomásosság szürrealista poétikáját idézi. Ezek persze teljesen üres fogalmak. A kevert lények szerepeltetése ebben a szövegben egy sokkal provokatívabb, „klinikai” funkcióval bír.

Feredünk tejben vajban vízben / Mint embriók a formalinban” – indít a vers, s ettől a rideg eredettől a szöveg végig nem távolodunk el. A tejben-vajban fürösztelek érzelmileg töltött fordulata – mely anyai és párkapcsolati konnotációkkal is terhes – kifordul-abortálódik a formalinban ázó embriók képében. Egyszerre létezésmetafora és eredethasonlat, egy olyan „élet” képe, ami hibrid sarjadzás a szerves és a szervetlen határzónájában. De ezt a sarjadzást megfigyeli és tanulmányozza valaki, hiszen orvosi látványosság, szánalmas kuriózum, egy orvosi-metafizikai panoptikum része. A klinikai tekintet szervezi a szöveget, s a kevert lényeket is ezen az optikán keresztül szemléljük. Ebből az aspektusból lényegükké a hibriditás válik, vagyis éppen az, hogy anti-esszenciálisak, kevertek. A kentaur megválik mitológiai címerkép voltától, és anatómiai kontextusban naturalizálódik: egy férfi lesz, akiből kinő egy fél ló, illetve egy ló, akiből kinőtt egy fél férfi. Ezek a hibridek azoknak a mutációknak, szerves-szervetlen üledékeknek a reflektált felnövesztései, melyek végigkísértették a Sziveri-költészetet. A hibridek rá vannak szorulva a formalinra, szükségük van az óvó, távollétszerű jelenlétüket torz örökkévalóságban konzerváló anyagra. Egy olyan líra szublimált ars poetica-járól van itt szó, mely a klinikai aspektus segítségével kívül került önmagán, s képessé vált arra, hogy felfedezze önnön zárványszerűségét.

Nincs szándékomban a verset végigelemezni, zárásképpen csupán egy sorra szeretném még ráirányítani a figyelmet, melyhez a szűken vett szövegkörnyezetet is érdemes röviden idézni:

szemérmetes rigó pityereg

sellő bajnok páva kisgyerek

Jönnek és mennek naprakészen

teret hágnak és limlomot kacag

sok legyártott textilkacat hírek

sehonnan vajon mi történhetik ott

didergő ondó felkavart szódavízben

és az évek rendje bomlik azóta

Számomra a vers imaginárius középpontját a „didergő ondó felkavart szódavízben”-sor alkotja, amely a klinikai ridegség szinte fokozhatatlan megtestesülése. Helye a magyar költészet legszebb verssorai között van. Nem lehet pontosan látni, nem „emberformájú” kép, abban az értelemben, hogy nem engedelmeskedik a mánia antropomorfizáló-racionalizáló erejének. A hibridek sietős tevés-vevésébe elemi erővel csapódik bele a kép, ami ugyancsak rajzik, de mozgása mégis más szinten bonyolódik, egy sokkal absztraktabb térben. A kezdeti sokk után azonnal beugrik mögéje az egzisztencialista plakát: a „semmi ágán” vacogó József Attila-i szív képe. De J. A.-nál legalább egy szervről volt szó, az emberi egészből ennyi még mondhatónak tűnt. Itt ez is hiányzik, a költő a szervességben egyre lejjebb jut, végleg elhagyja a szilárd halmazállapotok biztonságát. És hát a „semmiből” meg a „csillagokból” is csupán a felkavart szódavíz marad. Mindez, érezni, egy üveg mögött történik, a klinikai optika tapinthatóvá válik, beleütközünk a formalintartó-tégely felületébe. A mozgás kimerevített, bántóan örök. Az olvasó visszautalódik a vers első két sorához is, hiszen a klinikai eredet ismétlődése tartja állandó nyugtalanságban az ondót, „és az évek rendje bomlik azóta”. De ez a bomlás maga az élet-, a vers-, a lét- forma, a jelenvalóvá tett távollét architektúrája: „s kész a készben guggolódunk így / a megőrző formalinban. Ebben már tragikum sincsen, egy ondónak nincs érzéke az ilyesmihez.

Felhasznált irodalom

Agamben, Giorgio 2005: Lob der Profanierung, Aus dem Italienischen von Marianne Schneider in. Profanierungen, Suhrkamp Verlag Frankfurt am Main, 70-92.

Förköli Gábor 2007: Kell-e nekünk Sziveri János? in. Puskin utca, 2-3. 22-27.

Károlyi Csaba 2008: A Petri-mítosz vége, in. Élet és Irodalom, 2008/1.

Lábadi Zsombor 2007: Test és szellem nyugtalansága – Sziveri János költészete és társkontextusai in. Puskin Utca, 2-3. 32-37.

Marno János 2000: „Felmérni egymást magánügyekben” in. Barbár imák költője Sziveri János – Tanulmányok, esszék, kritikák Sziveri Jánosról, Kortárs Kiadó, 32-38.

Zalán Tibor 2000: Féreg kaparász a lélek falán, in. Barbár imák költője Sziveri János, 132-142.

1 Ehelyütt külön felhívnám a figyelmet Lábadi Zsombor Test és szellem nyugtalansága – Sziveri János költészete és társkontextusai (Lábadi 2007) című tanulmányára, és Förköli Gábornak az eddigi recepciót szuverén módon összegző írására (Förköli, 2007).

2 Profanáció alatt, Giorgio Agamben olasz filozófust követve (Agamben 2005, 75.) egy olyan performatív aktus értendő, ami eredetileg a régi római vallási rituálék része volt, s arra szolgált, hogy a megszentelt javak visszakerüljenek az ember tulajdonába és használatába. Ennek értelmében az a dolog, ami egy megszentelő (sacrere), áldozati rítus által kisajátítódik, és ezzel elkülönítődik az emberek profán világától, egy analóg szerkezetű, de ellentétes jelentésű rítussal vissza is helyezhető oda.

3 Károlyi 2008

4 Marno 2000, 33.

5 A versszövegeket egységesen Sziveri János minden verse (Kortárs Kiadó, 1994) című kötetből idézem.

6 Sziveri ( és nemzedéke), ennyiből, gondolom kiderülhetett, többszörösen rászedett, becsapott írónemzedék – hamis szerepet kapott, amit igazán elfogadni, sem – most már – mindenestől levetkőzni nem könnyű. Nem véletlen, hogy a Sziveri-versek talán legállandóbb motívuma a szar (hozzá: a gyomor, végbél, végbél a fejben, azaz seggfej, az „alantas” szagok, „padlóbűz” stb.)”- írja Marno János (Marno 2000, 36.), s ezzel a neoavantgarde retorikát-poétikát is alkalmazó költészet önfélreértésére utal. A fenti példában különösen sokatmondó az, ahogy az abjekt elveszti minden szuberzív potenciálját, hiszen egy álközösségi common sense közös nevezőjévé válva, a szöveg konformizálását szolgálja.

7 Lábadi 2007. 35.

8 Zalán 2000, 141.

Reklámok



    Vélemény, hozzászólás?

    Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

    WordPress.com Logo

    Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

    Twitter kép

    Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

    Facebook kép

    Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

    Google+ kép

    Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

    Kapcsolódás: %s



%d blogger ezt kedveli: