Népi paranoia

február 8, 2014 in Uncategorized

Gaston Bachelard szerint a ház, illetve a hozzá tartozó terek olyan „pszichológiai diagramok”, melyek a bensőségesség elemzése során utat mutatnak az írónak. Ennek az útmutatásnak a jellege tehát nem tudományos, inkább metaforikus, hiszen a ház az álmodozásnak ad „teret”, egybegyűjti az imaginárius energiákat, hogy a magányosság pozíciójából érthessük meg a magányosság képeit. Karcsay Lajos Almaszüret (1886) című festménye azért ejt újra és újra ámulatba, mert olyan bensőségesség felé irányít, melyben fokozatosan elvesztem tájékozódási pontjaimat és a pszichés légszomj annyira felerősödik, hogy be kell csuknom a szemeimet, hogy ne gondoljak többé egyetlen almára sem. (A cikk eredetileg az Új Művészet 2013/6-os számában jelent meg)

Népi paranoia 

„Mert ez a végső cél, John, miután mi kiserkentünk és erjedésnek indultunk, miután nektár folyik minden ujjbegyünkről, és hajunkból fonják évről-évre a babérkoszorút, miután törzsünk erős, akár az ezeréves tölgyeké, s levelink ellenállóak, mint a fenyőké, tűhegyesek, mint valamiféle szúróeszközök, tehát miután megerősödtünk, azután még egy lépést tegyünk tovább, kifelé.” (Bartók Imre: Fém)

Gaston Bachelard szerint a ház, illetve a hozzá tartozó terek olyan „pszichológiai diagramok”, melyek a bensőségesség elemzése során utat mutatnak az írónak. Ennek az útmutatásnak a jellege tehát nem tudományos, inkább metaforikus, hiszen a ház az álmodozásnak ad „teret”, egybegyűjti az imaginárius energiákat, hogy a magányosság pozíciójából érthessük meg a magányosság képeit. Karcsay Lajos Almaszüret (1886) című festménye azért ejt újra és újra ámulatba, mert olyan bensőségesség felé irányít, melyben fokozatosan elvesztem tájékozódási pontjaimat és a pszichés légszomj annyira felerősödik, hogy be kell csuknom a szemeimet, hogy ne gondoljak többé egyetlen almára sem.

A képen almaszürethez kapcsolódó tevékenység zajlik, a gazda és egy női segítő (a gazda lánya vagy felsége) rendezgetik a begyűjtött termést egy pinceszerű térben, melyet a rácsos ablakon át beszűrődő őszi fények világítanak meg. A festmény a retinális örömök mellett ideológiai lázakat is hordoz, hiszen a fényhatások összetettségén merengve szinte észre se vesszük a lassan beszivárgó népiséget. De ott van! A dolgozó nép a természet ajándékát megbecsülve szorgosan gyarapodik. A kép által festőileg „megízesített” alma tehát azért szép, mert a nép életerejét is hirdeti, ugyanis az esztétikai érvényességet a megtartó életről alkotott ideológiai koncepció dúcolja alá, vagyis így kompenzáljuk azt a modernséget, amit még képesek vagyunk elviselni. A „hulló faj dekadenciája” (Szabó Dezső)  helyett visszatérünk a hús és gyümölcs tiszta forrásához, hogy lássuk amint a föld  nedvei az emberbe átömölve válnak egy humanizált háztartás részévé.

Az emberré nevelés tehát elválaszthatatlan a föld erejének antropomorfizációjától, de a népi paradigma szerint ez mégse kizsákmányolás, hiszen a föld és ember egy közös élet különböző megnyilvánulásai, melyek – a közös eredet folytán – képesek egymással harmonikus kapcsolatba lépni. Karcsay festményén azonban már megjelennek ennek a paradigmának a kísérteties törésvonalai, legalábbis azok az álmok, melyek az almáspince terében bolyonganak, egy pszichotikusabb folklórról beszélnek. Bachelard kiemeli, hogy a ház rendszerében van egy alapvető ellentét tető és pince között. A tető a biztonság és a védelem racionális struktúráját testesíti meg, míg ezzel szemben a pince a ház sötét lényét alkotja, mely állandóan földalatti hatalmakkal paktál. A pince tehát az emberarcú ház földdel való rokonságát jelzi, de ennek a kapcsolatnak az irracionális oldalát is kihangsúlyozza, azt a fantomszerű dimenziót, mely kivonja magát a gazdálkodó ember kiszámítható világából, hogy telhetetlen űrként nyíljon meg a mindennapi élettér „alatt”.

Az őszi fények ugyan utat találnak a pincébe, de ez a biedermeier nyugalom csak pillanatnyi, ugyanis a ház gyomra akkor lép működésbe, amikor már mindenki alszik. Ilyenkor hallhatjuk azt a delejes korgást, melybe belekeveredik a falba temetett macska kaparászása és a gazdasszony daganatainak percegése. Hiszen nem tudhatjuk, mivel etetjük a házat, mi keveredik a termés közé. Hogy mi rothad a népi tisztaság mögött. Valami kitartóan pulzál az almában, és ez nemcsak a plean air. Persze rendet kell tartani, ezért is ilyen nyomasztó az almák geometriai szigora. Mintha ezzel a látszólagos renddel valami nagyobb káosz ellen védekezne a gazdaság, illetve épp ebbe a rendbe költözött volna bele a formátlan fenyegetés. Az almák démoni megszállottsága szakembert követelne, de a szüret nem ördögűzés, inkább az ártó szervesség katalogizálására tett kétségbeesett kísérlet.

A gazdasszony lecsukott szemmel, csalódással és szorongással vegyes testtartással kémleli a piros gyümölcsöt, mintha saját termékenységének morbid paródiáját vizsgálgatná. Térdre van kényszerítve az almák burjánzó geometriája és/vagy a férfiszigor által. A felette nyíló ablak rácsai egy kínzókamra nyílásait idézik meg, persze eldöntetlen marad, hogy milyen tortúra részévé válhat az asszony a ház gyomrában, de hogy valakit vagy valamit meg fognak itt „emészteni”, az nem kérdés. A nővel szemben a gazda áll, terpeszben, amint éppen megemeli az almáktól duzzadó kosarat. Fejét csak profilból látjuk, a megvilágítás miatt arca fénylik, de formátlan marad, mintha egy vásári maszkot viselne, leheletnyi bőrkendőt, mely elengedhetetlen kelléke a pincében lejátszódó rítusnak. A sanyarú mimikri csak fokozódik, hiszen kosár a nő felé irányuló ágyékot takarja el, vagyis bekebelezi az előmeredő péniszt. Ez egyszerre kasztrálás és a koitusz abszolutizálása, ugyanis a gazda pénisze nem a nőnek, hanem az almának jár jutalomképpen, hiszen a termés csak így válhat véglegesen emberivé.

Az almáskosár meghágása ugyanakkor az alma győzelme is, hiszen a nő csupán „nézheti” az emberi reprodukción túlmutató kéjt, de nincs többé hozzáférése a férfihez, akinek gólemszerűsége a gyümölccsel kötött szövetség eredménye. Így szövődik egybe a föld és a gazda, ám az eredmény nem a higiénikus tisztaság, hanem a kölcsönös tisztátalanság, amikor a ház gyomra nem-antropomorf elevenséggel fertőződik meg. A földalatti üzelmek almafattyakat adnak a gazdának, aki erről az egyesülésről fog majd álmodni, ha felesége mellett nyugovóra tér. Az almafiúk és az almalányok pedig a pincében énekelnek tovább abban a reményben, hogy az alvajáró cseléd arra téved és egy harapással felszabadítja a bennük buzgó elevenséget.

Ez a harapás nem kannibalizmus, de nem is a tudás megszerzésének ünnepi gesztusa. Az almafattyak elfogyasztása a gazdaság biorendszerét tartja működésben, melyben egyesül az emberi és nem-emberi, hiszen a gazda álma nem szól másról, mint végtelen komposztról, lebomló és felépülő gyümölcsarcok mennyei édességéről. Az alma tehát a nem-tudás médiumává alakult vissza, olyan eszközzé, mely „megfordítja” az üdvtörténetet? Egy harapással elveszíthetjük bűneinket, hogy megtérjünk az ártatlan salakba? A gazda nem hisz ebben, őt nem érdekli se a bűnhődés, se a megváltás, csupán az Én nélküli gyarapodás. A szüretelés tehát nem eszkatológia, hanem a világ botanizálása, amibe humanista előfeltevéseink és teológiai reményeink egyaránt beleomlanak.

A föld és az ember kölcsönviszonya Karcsay festményével álmodva tehát egyfajta „viszontfertőzésnek” tűnik. Fenntarthatjuk emberi álruháinkat, de tudatosítani kell, hogy az almaszüret népi formái mögött egy fajokat meghaladó életerő gesztusai rajzolódnak ki. A gazda előbb-utóbb leveti „arcát”, hogy merev péniszével térjen meg a nyitva- és zárvatermők közé, míg felesége intelligens káposztát fog szülni, hogy együtt énekeljék a népdalokat a kemencepadkán. Az emberi család beolvad a botanikába, egyidejűleg a nép fogalma is új jelentést talál magának. A nép: a sok, vagyis az a többesszám, mely megfertőzi az egy álmait. A fertőző sokaság mindig veled van, hiszen az új népiesség a paranoia művészete. A pince visszhangját hallgatom, amikor magányosan szüretelek, mert a gyümölcsben nép van, én pedig a népben vagyok, aztán mégis mindig elvétjük egymást.

Hírdetés