Népdalkiegészítések – Marno Jánosnak

 

Arra ébredtem, hogy undorodom a szájhagyománytól. A hatásiszony bélférgei űznek a mocsári párák felé, vagy ez a miazma nem több mint kollektív bűz? Együtt élek a népemmel, mert nem tudok mást, de ki a nép, ami alávetett és megszállt? Nevünk légió. Pedig annyira magam akartam lenni. Dehát az embert nem a saját tudatából faragták, még csak nem is a tudatával.  Mindez csupán a költészet kamaszkori tévedése, hogy legyél az enyém – búgja a líra –  és magányod ünnepi dísz lesz a hattyúházban: komor palástként befed, becéz és örökké tart majd, mint Bayreuth. Aztán a barokk önkiállítás pompája közt mégis megszületik a felismerés, régi fekély hegén bont ágyat egypár hív féreg.

*

Az irodalomgazdaságban terménylopáson kaptak. Én pedig mint szóeke csak nézek magam elé.

*

De vegyük a férgeket. A család és a nép közé férkőznek, arra a „helyre”, ami én magam kéne, hogy legyek – legalábbis a paraszti romantika értelmében. Ehelyett csak zabálom a férges lírakáposztát, a rózsamarást és a beteg lóbelest. Idegenszájúság vagyok. A belterjes vagy külterjes gazdálkodásban fajzik jobban az irodalom? Babits Mihály abból a szempontból kritizálta a Nyugat harmadik nemzedékét, hogy ezek a szerzők eltávolodtak a magyar líra teremtő elvétől, miszerint  költészetünk csak fordított Anteuszként, „idegenben” kap erőre.  Vas István ezzel szemben az endogén fejlődés lehetősége mellett állt ki, ugyanis már „adott” egy hagyomány, amiből fokozatos és tudatos műveléssel kicsírázhat  beszéd. Valaki elvetélt a tiszta forrásban.

*

Nem értem, hogy Bartóknak miért volt megváltó élmény a népzene, Kodályt értem, egy tanárember mégse adhat elő némi létszámon alul, a baj csak, az, hogy így nemigen tudom orromtól a rasszt megkülönböztetni, mindkettő lábszagú.

*

A nép = stb. Lappang a többes.

*

A természettől már kamaszkoromban is hányinger tört rám, egyformán a nyers és feldolgozott, művészi, illetve költői változataitól, egy-egy csendélet láttán úgy éreztem, megfulladok vagy megőrülök. Rügyek a nyelvem alatt, sáskazaj a belemben. A természet ontológiai diktatúrája, miszerint megfellebezhetetlenül „van” – és ez a „levés” olyan csúcsteljesítmény, melynek csak csodálattal adózhatok. Művészetem minden pillanatával fizetnem kell, miközben a kreációt önnön diadalommá szentelem. Hát ettől hányok, bár tudom, hogy ezért még Pilinszky is a Dunába lövetne.

*

A népdalról nekem mindig a menstruáló kancák jutnak az eszembe, mikor évekkel ezelőtt egy huszárfelvonuláson megvadultak a trombitazajtól: egyfajta fiziológiai sokként érte őket a magyarság. Persze lehet, hogy ez valamiféle állati zsenialitás volt, mely mély rokonságot revelált a néplélek melankóliájával, miszerint mindenkinek meg kell fizetni ezeréves bánatunk zsoldját.

*

Mások hibájából látok neki az írásnak.

*

Szájról szájra száll az ének. Mi más ez, mint az obszcenitás maga? Szívesen képzelnénk, hogy a verset testetlen „létmélyi” száj mondja, és ahány vers, annyi kárba veszett dallam. Mégis működnek azok  a cuppogó szájak. A jambikus rúzs. A természet bosszúja.

*

Ha József Attilára gondolok, eszembe sem jut Juhász Ferenc neve. Tudok róla, emlékszem rá, hogy nagyszabású iszapömléses szótemetést rendezett neki annak idején, nem bírtam kivárni még a harmadáig sem, mentettem a bőrömet arról az iszaptemetésről is, akárcsak a többiről, amelynek mind Juhász volt az “értelmi szerzője”. Ha Juhászra gondolok tehát, eszembe nem jutna bárminek az értelme, befészkelem magam privát nihilizmusomba, és amíg bírom idegekkel, nem gondolok semmire. Mert miért inkább Juhász, mint a semmi?

*

A tiszta forrású költők visszamennek a nép elé, bele a tejbe. Nagyot csobbannak, arcukon páni félelem és büntető orgazmus. A reakciós előőrsből aztán összeül a rögtönítélő bíróság: mennyit ér a szellemi fajtisztaság, és ki csupán egy írmagján merengő rózsalovag? A szankció tejmegvonás, hiszen a rózsalovagnak nincs szüksége szerves tápelemekre, nedűje puszta delírium. Tüzel a seggem, hogy a jégre írok.

*

Betolakodók a libidóban.

*

Édes halál, te fekete habcsók! Tömjük be ezzel végleg a szájat, legyen neki gyászöröm a vers, temetői csokor a cirkalmas ektoplazma. Anyag és szellem dacszövetségét, Platón galandférgeit, az istenadta nép eltakarítja. Mi marad aztán? Használt-e a megöntözés? Boldog rassz ül a természet ölében, kis fejét ringatja a nóta ritmusára. Elménk zöldje pedig még ezt is tűrni kénytelen.

*

úgy ragyog a világ

mint három bogárhát

az első színe zöld

tőle ne rémüldözz

 

de már a második

sárgája megvakít

a szemedbe fröccsen

amit te törtél fel

 

(EXSYMPOSION, 2015,  A szövegben jelöletlen idézetek szerepelnek Marno Jánostól.)

Hírdetés



    Vélemény, hozzászólás?

    Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

    WordPress.com Logo

    Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

    Facebook kép

    Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

    Kapcsolódás: %s



%d blogger ezt szereti: