Galambszar helyett delfinek – Kösz mindent! – Ordódi Tamás kiállítása, Art&Me Galéria, 2015.11.11.-2015.12.10.
A kortárs szobrászat egyik visszatérő dilemmája a szobor fogalma körüli tisztázatlanságból ered. Mit nevezünk szobornak, kell-e / érdemes-e egyáltalán a vizuális művészetek tárgy- és téralkotó praxisain belül megőrizni valami olyan művészetmetafizikailag és ideológiailag terhelt kategóriát, mint a szobrászat stb. ? Egy fiatal szobrász, Péli Barna, úgy nyilatkozott egyik interjújában, hogy a galambszar is lehet szobor. Ez a kijelentés is a szoborfogalom relativizálódására utal, arra tapasztalatra, hogy a szobor mind tematikájában, mind anyagában is elvesztette a klasszikus korok méltóságát és presztízsét („szart se ér”) hiszen már olyan „valami” is elfoglalhatja ezt a kategóriát, mint a légies, szerves, sőt undorkeltő madárfekália. Hol van már az „örök” kőben rejtekező kép antik mítosza, miszerint a nemes anyagban megbúvó ideális kép kiszabadítása és az időtlenségnek való felszentelése lenne a szobrászművész feladata.
Ugyanakkor a szoborhoz, illetve a szobrászat történetéhez/elméletéhez való viszony problematizálása mégiscsak kijelölhet egy metaszobrászati pozíciót, melyet épp a rákérdezések és megkérdőjeleződések rajzolnak körbe. Az egyik ilyen csomópontot az emberi test mint szoboralak képezheti, mely a modernitás esztétikai vitáinak már az előző századfordulón is egyik központi motívuma volt. Leonardo Bistoli 1904-es Segantini-emlékműve a „La bellezza liberta della materia”, vagyis a „Szépség kiszabadítása az anyagból” címet viseli. A három méter magas márványtömb belsejéből egy meztelen női alak emelkedik ki, mintha a nyers kőben rejtekező szépséget a szobrásznak kellett volna a formázás által kiszabadítani („kirobbantani”) a jelentés nélküli matériából. Ugyanakkor az sem véletlen, hogy az eszményi szépség megtestesítője az emberi alak, hiszen a 19. századi nagy rendszeresztétikák értelmében a humán forma képes egyedül a szellem hiteles médiuma lenni.
Ordódi Tamás azon fiatal szobrászok csoportjához tartozik, akik a modernitás nagy esztétikai ideológiának lebomlása után (sem) akarnak lemondani az emberi alakról, miközben a posztmodern ironikus perspektívájából, kritikai módon közelítenek a szobor tárgyi és anyagi mozzanataihoz. (Többek között ezeknek az esztétikai stratégiáknak volt nagy seregszemléje a 2003-as Plastica Dreams kiállítás a Műcsarnokban.) A már idézett Péli Barnát, Galbovy Attilát vagy Kovách Gergőt lehetne még ebben a kontextusban megemlíteni, hiszen összeköti őket a szegény(es) anyagok iránti érdeklődés, „bőridegen” felületek, színek és „szoboridegen” ready made-k alkalmazása illetve az a sajátos (pop)kulturális nyitottság és humor, mely a művek tematikus szintjén is felforgatja a „szobrászati pátosz” klasszikus/modernista formáit. Az anyag itt nem homogén és jelentéstelen burok, melyet a belőle kiformázott alak megnemesít, hanem egy már önmagában is hibrid, heterogén, széttartó komplexum, mely az általa kirajzolódó formákat is meghatározza. Az anyagok eleve történeteket, észlelési, érzékelési módokat hoznak magukkal, melyeket a szobrász mintegy filmes vágóként egymásba illeszt, montíroz. Ezért nincs „egy” eszményi alak, hanem figurák és testek kavalkádja létesül, melyek „másképp” és „máshogy” is kapcsolódhatnának, ezzel folyamatosan zárójelezik a szobor-lét egységes identitását.
A Ordódi Fogas című munkája egy pódiumra helyezett, „letakart” büszt. Talán épp felavatás, leleplezés előtt láthatjuk a Nagy Emberről mintázott Nagy Művet? – gondolhatnánk, de csalódunk, hiszen Ordódi kaján humorral minket is „leleplez”, mondhatni „meg-metáz”. Munkája egy szoborcsapda, a szoborról mint olyanról alkotott elképzeléseink esnek itt áldozatául, ugyanis a klasszikus-modernista szobrászgőg és naiv befogadói mentalitás – mint egymást kiegészítő mentalitások – kölcsönösen kijátsszák egymást: a Nagy Mű egyszerű ruhatartó fogassá banalizálódik. Ugyanakkor ez sem „tragédia” – hiszen egy tragédia nélküli korban épp ez „melléfogás” válik hiteles művé. A büszt-forma máshol is visszatér a kiállításon, pl. a Sejtettem című munkában, ahol az ing-csonkba öltöztetett és színezett figura arcát egy ceruza-ömleny koszorúzza. A ceruzák egyszerre tekinthetőek a 19. századi szakállviselet (és az azt megörökítő szoborkultúrát) karikírozó motívumnak, mintha egy lumberszexuális poszt-hipsztert állítana az örökkévalóság pódiumára a művész, ezzel is kiemelve a divat(kép) és az eszmény(iség) ellentmondásait, ugyanakkor a ceruzákba „belefulladó” alak a rajzeszközökkel elnémított művész imágója is lehet, a szenvedő – önnön eszközeivel és anyagaival megerőszakolt – alkotó tragikomikus ábrázolása.
A Fogashoz hasonlóan direkt humorral fogalmazott Amikor nagy szarban vagy egy fémvázra illesztett vécépapírokból álló konstrukció. Az emberi figurát idéző alak egy elgurult papírtekercs után nyúl, a dinamikus szituáció, illetve a szögletes formák miatt mintha egy futurista szobor paródiájáról lenne szó, ugyanakkor az anyaghasználat esendősége miatt megint csak eszünkbe juthat Péli Barna galambszar-példázata. A profán, a banális, az abject minőségek egyaránt a játékba kerülnek, miközben a szobor időbeliségére is rákérdez a művész, hiszen befogadóként akár el is „használhatjuk” ezt a tárgyat, miközben a műélvezet fogalma ironikusan kitágul. A szobor mint anális segédeszköz egy „alantas materializmus” (Georges Bataille) szereplőjévé válik, akit-amit nem csupán plasztikus erőként tapasztalunk meg, hanem egy olyan érzékiség közvetítőjeként, mely a szobrászathoz hagyományosan hozzákapcsolt „tisztaság”-élményt is szabotálja, mert önmaga bepiszkolására szólít fel.
Ordódit érezhetően izgatja a szobor dinamizálásának a kérdése, hiszen ez is egy olyan mozzanatként fogható fel, ami ki- és elmozdítja a statikus szoborfenséget. A Slow down (FaJankó) a szobortárgy ellentmondásos elevenségére a szerves életidő/ritmus kihangsúlyozásával mutat rá, míg a Hungry Heart egy dühös rajzfilm-gólemet akar a nézőre szabadítani. A mesei, illetve rajzfilmes/comix motívumok a már korábban említett popkulturális nyitottságot példázzák, ugyanakkor ebben az összefüggésben a fa-ember és a gólem alakjában benne rejlő allegorikus potenciál is fontos, mely az emberképmás megteremtésének archaikus – de a művészettörténetbe is beépülő – tabuira utal vissza.
A Hungrey heart vegyes technikával készült monstruma egy keveréklény, egy pszeudo-mitologikus hibrid, akinek felsőteste hatalmas, eltorzult szívet formáz, melyen egy tátongó száj nyílik meg. A lény tehát csupa szív, de csupa száj egyszerre, egy olyan mutáns cupido, aki annyira aranyosnak vél minket, hogy meg akar zabálni. (Az Ordódi-művek humorának egyik forrása a nyelvi frázisok, panelek és szólások stb. metaforikus rétegének konkrét vizuális (le)fordításából ered.) A monstrum kérdése mindig is az emberábrázolás kérdése, ugyanis a szörny-alak az ideális ember-alak elfojtott torzképe, mely mindig a „legrosszabb pillanatban” tér vissza, hiszen megjelenése arra mutat rá, hogy a „normális” az abnormális ki-rekesztése által jön létre. Ordódi szörnye azonban megint csak nem tragikus szörny, nem Frankenstein heroikus-démoni teremtménye, aki csalódott az egész emberi fajban, hanem csak egy éhes száj az emberi forma romjai között. Szervek nélküli vágy, aki-ami számára nem létezik egységes emberi faj vagy kultúra, hiszen éppúgy felfalná Apollót, mint David Bowie-t.
Mindez még csak nem is félelmetes, inkább nyomasztóan vicces, bár lehet, hogy ez már nem is az emberi civilizáció nevetése, ahogy engem a kiállítás címe sem (csak) valamiféle avantgárd pimaszságra emlékeztet, hanem Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak című ötrészes sci-fi sorozatának negyedik részére, mely a Viszlát és köszi halakat! címet viseli. A cím arra az üzenetre utal, amit a delfinek hagynak maguk után a Földről való távozásuk közben, mely épp azelőtt zajlik le, hogy a vogonok (csillagközi bürokraták) elpusztítanák a bolygót, hogy hiperűrsztrádát építsenek a helyébe. Ordódi a delfinekhez hasonlóan hagyja maga mögött a Nagy Eszmények Humanista Kultúráját, de nincs harag, köszönetet érdemel a szobrászat és az emberi forma, bár a művészetnek egy másik galaxisban kell már berendezkednie, jó volt játszani, mert a játék tényleg örök.
(BALKON, 2016/01)
Nemes Z. Márió honlapja 
Vélemény?