Ínség és bőség – Bevetett földek, bevetetlen ágyak – Áfra János, K. Kabai Lóránt, Fenyvesi Ottó és Tóth Kinga kiállítása Corvin Művelődési Ház – Erzsébetligeti Színház 2016. április 10. – május 23.

szeptember 10, 2016 in Uncategorized

Hakim Bey értekezik arról egyik revelatív szövegében, hogy meg kell haladni a család típusú szerveződéseket a nomád bandák irányában, mert míg a családok az ínség zárt tereiben keletkeznek és működnek, addig a nomádok szabadon kalandozhatnak a bőség nyílt sivatagjaiban. A magyar irodalom közösségei engem mindig is családi szerveződésekre emlékeztettek, melyeket a védelmező belterjesség (endogámia) és a patriarchális gondnokság intézménye jellemez, s ezen viselkedési szabályok betartatása eredményezi a szolidaritás és a kanonizáció gesztusait. A Nagy Apa (Kassák vagy Babits) árnyéka elkíséri ezeket a családokat, és az apagyilkosságok/incesztusok sorozata is ebbe a genealógiába íródik bele, hiszen a családfő meggyalázásával se lehet kilovagolni a pusztába, legfeljebb új családot alapítunk, mely aztán továbbtermeli a fundamentális ínséget. Azoknak a javaknak a vágyát, melyek kirekesztésre kerültek, hogy a család tagjai saját taburendszerükbe kényszerítve éltessék tovább az együttélés higiénikus normáit.

Az irodalmi ínség egyik formája a materialitásra irányul. Az anyagtalanságnak elkötelezett intellektualista irodalomkép Másikja olyan delejes hatású, melyet kompetencia híján is birtokolni kell, ezért a családi megoldás a kompetencia „beszervezése”. A költő rajzol, mert rajzolnia kell, mert nincs festő, aki a verset rajzolná helyette, mert a festő úgysem érti a verset, amit írni és tapintani kell egyszerre. Kényszerhelyettesítés: a költő kipótolja a képzőművészt, de ezzel nem ugyanazt a kompetenciát teremti meg újra, hiszen arra képtelen, hanem idézve mímel, mert nem csupán rajzol, hanem a nyelv csendjében rajzol, ahol a rajz a Másik helye. Mindez persze felkelti a családok érdeklődését, és hát a magyar irodalom Nagy Családjai alapvetően monomediálisak, vagyis a szöveg mindenhatóságában hisznek. A költői Mondás ezekben a paradigmákban abszolút médiuma a lét igazságának, hiszen a magyar költő a magyar nyelv géniusza, vagyis a magyar sors teljessége (el)mondható a magyar Versben. Minden eltérés a deviáció gyanúját kelti fel, hiszen az irodalomfelfogás expanziója értelmezhetetlen egy olyan térben, ami önmagát totálisnak gondolja. Vagyis a pótlás itt a költői kompetencia pótlásaként értelmeződik, a hiány lelepleződéseként, mert egy ilyen rendszerben az ínség egyszerre karakterhiba és tehetség-deficit, ami képtelen bőséggé válni.

A monomediális családok tehát a Gyanú retorikájával veszik körbe a költőt, akinek bűne, hogy nem hisz eléggé a nyelvben, pedig lehet, hogy éppen túl sokat tud róla. Az anekdoták szerint Tandori a hetvenes évek nagy műfordítási rohamai közben fedezte fel magának a rajzot mint szökésvonalat, melyet éles tollvonásokkal kell a nyelvbe „belevágni”. De hát Tandori a Nagy Családok közös enfan terrible-je , az a Rossz Gyerek, akinek elnézzük irodalmi bűneit, hogy a családi normák továbbműködhessenek. Tandori után szabadon? Neki szabad szabadnak lennie, mert nekünk ettől lesz szabad továbbra is az irodalom fogságában élnünk. A Nagy Neovantgárd Bűnbak, a háziasított Szörnyeteg, aki egyszerre a rendszer Hőse is, mert bűnével megtisztítja és legitimálja a Normát. De mi van a többi szörnyeteggel, akik esetleg nem is akarnak szörnyetegek lenni? A Bevetett földek, bevetetlen ágyak költészetnapi kiállítása négy ilyen családrombolót, családszégyenét, fattyúgyermeket mutat be.

Tóth Kinga már évek óta építgeti multimediáis univerzumát, mely egyszerre működik szöveges, képi és zenei kódok alapján. Zsúr című első kötete egy gyermekvilág rítusait próbálja megjeleníteni rövid, mondókaszerű szövegek és a gyermekrajzokat imitáló, redukált grafikák segítségével. „kedves játszótársam / ne maradj otthon / van egy búvócellám / megosztom veled az almafán / ha baj van oda mehetünk mind / sok-sok játszótársam / mi leszünk a legjobban”(Tóth Kinga: 28., in: Tóth Kinga: Zsúr, Palimpszeszt-PRAE.HU,2013, 58.) A számozott szövegek a dal, mondóka, mese műfaji töredékeiből próbálnak egy intim teret létrehozni, mely a gyermeki tudat (rém)álmainak ad otthont. Ez a térszerűen működő intimitás –a „búvócella” – a biztonság és a bizonytalanság ikertapasztalatát hordozza, hiszen a gyermeki állapot itt nem valamiféle a felnőtt(ség) felől idealizált természeti létezés. Vagyis nem az elvesztett harmónia utópikus helye, hanem a világ értelmezhetetlenségének – épp az intellektuális reflexió hiánya miatt – kitett szorongásos érzékelés. Ugyanakkor a Zsúr – ahogy az ALL MACHINE (Magvető, 2014) is – olyan könyv, ami kinyitható a térbe, vagyis szövegek installatív és/vagy performatív módon életvilágbeli eseménnyé alakulnak. A kötet búvócellái beterítik a kiállítás falait, hogy egy olyan ideiglenes ünnep részévé válhassunk, ahol a gyermekké-válás kínja és öröme a látogató intim tértapasztalatává avatódik.

„A lelassult hullámverés, / egy térbe vetett gondolat megfagyása, / miután fémek lágyultak el a bőrön. / Mint ínszalag szakad el az idő, / és csavart térdként a súly fennakad, / magával egyensúlyozik az anyag, / egy elveszett láb íve, / egy térben eltörölt vonal, / a kiáradt magzatvíz hordaléka, / amikor combra merevedik / egy ritmikus mozgás.”(Áfra János: A vonal kiengedése, in: Áfra János: Két akarat, Kalligram, 2015, 13.) Áfra János költészete már a Glaukóma (PRAE.HU, 2012) kötet óta a testi érzékelés lírai lehetőségeit kutatja. Ez az érdeklődés a kortárs fiatal költészet egyik jelentős (tömeg)mozgásába illeszkedik, miszerint a társadalmi-történeti identifikációs pontok felfüggesztődésével a költői szubjektum az intimitás rendjeibe húzódik vissza, hogy önmagát megalapozza. Ennek a visszahúzódásnak egyik stációja a családi viszonyrendszerek között önmagát elhelyezni próbáló „Én” kálváriája – Tóth Kinga Zsúrja is értelmezhető ebben a kontextusban -, ugyanakkor a családi struktúra mögött-alatt a saját és idegen test fenoménvilága rejtőzik. Áfra ebbe a működésbe tekint bele, festményei is ennek a „lelassult hullámverésnek” a képi lenyomatai. Lenyomatok és nem dokumentumok, hiszen a figurativitás és absztrakció közti formavilág nem mimetikus módon próbál rögzíteni valamiféle test-drámát, hanem a testi formatapasztalat vizuális üledékét párolja le. A lepárlás eredménye, hogy a geometrikus formák folyamatosan egyfajta test-nosztalgiát sugároznak, vagyis látásunk emberi és nem-emberi között ingadozva próbálja újrarajzolni az érzékiség tervrajzát.

Kabai Lóránt festményei nem ígérnek hasonló nosztalgiákat. „minden fekete. / nincs éjszaka, nincs nappal; / az egész világ fekete, magától értetődően az, / éppen úgy, mint a fénykép negatívján. / kinyitod a szemed: fekete. / becsukod a szemed: fekete. / újra kinyitod: megrémülsz, hogy megvakultál, mert semmit sem látsz; de lassan kiválnak a részletek. / fekete minden, s van, ami feketébb. / hamar megnyugszol.”(k. kabai lóránt: aminek esete fennáll, k. kabai lóránt: hiba nincs, Szoba Kiadó, 2006,78.) Ha becsukom a szemem, „látom” a verset, de mi van, ha a vers maga is csak a fekete(ség)? A betű anyaga fekete, de a betűn „túl” se szabadság vár, mert a Másik helye ugyancsak „ugyanaz” a fekete. Nincs kijárat a tintából. Ugyanakkor a homogenitás is csak látszat. Kabai szikár és klausztrofób világa vonzódik a monokróm absztrakcióhoz, de a konok formaismétlések sorozatában, ugyanaz és az ugyanaz között, mégiscsak „kiválnak a részletek”: feltárul a fekete gazdagsága. Ahogy a csend sem csak „semmi”, hanem azoknak a szavaknak az összessége, ami körülveszi. Retinális bujálkodást és/vagy „felismerhető” életvilágbeli alakzatokat hiába várunk, Kabait a látás és a nyelv pereme érdekli, amikor a csend és fekete összjátéka egy világ esztétikai határait rajzolja meg.

Valahol törvényszerűnek tűnik, hogy a költő/képzőművészek kiállításáról írván kollázs témájával fejezzük be a gondolatmenetet. Louis Aragon szerint ez a művészi praxis az, ami évezredes elválasztottság után megint egyesíti a szót és a képet. Ugyanakkor ez az újra felfedezett együttállás – tegyük hozzá – nem valamiféle archaikus egység restitúciója, hanem egy szervetlen konstelláció, hiszen épp a különböző minőségek összefésülhetetlensége, izgató heterogenitása az, ami a kollázsban esztétikai minőséggé válik. „Kollázsaimon a véletlen az egyik fő szervezőerő, általa egymás mellé kerülhetnek olyan dolgok, eszmék, kacatok, amelyek másutt talán soha nem konvergálhattak egymással. A véletlent az epika domesztikálta, mint a háziállatot, aztán a tömegkommunikáció kibeszélte, depressziónkká, rögeszménkké tette. Kollázs-készítés közben bosszúból szétdarabolom, apró elemeire szaggatom, tépem a valóságot. Összevagdalom a róla készült lenyomatokat, és újjáalkotom, mintegy a magam képére formálom egy sajátos egyéni logika, ihlet és sugallat alapján.” (Fenyvesi Ottó: Némely részletek, UNIV Kiadó, 2009, 197.)  Fenyvesi Ottó kollázsait valóban egyfajta bosszú jellemzi, bosszú a domesztikált és homogenizált, „lekerekített” valósággal szemben. Mintha a káosz, a differencia és pluralitás a kultúra elfojtott igazsága lenne, melynek eltüntetésén ideológiai mechanizmusok dolgoznak, de a kollázsban „visszatér”, bejelentkezik ez a kulturális tudattalan, a rommezők heterogén ellenvalósága. Fenyvesi kollázsait böngészve egyszerre tartózkodunk a kultúra előtt és után, egyfajta Pompeji-állapotban, amikor archeológusként kell desifríroznunk civilizációnk maradványait. Ez az állapot, amikor a kultúra családi logikája felszámolódik, hiszen a rommezőkön nomádok bolyonganak. A költő ilyenkor nem megy sokra a nyelv abszolút igazságával, mert nincsenek már nyelvek és népek, csak vándorok, akikkel kézzel és lábbal, pantomimikus szenvedéllyel próbáljuk megértetni magunkat. Vagy egyszerűen csak a homokba rajzolunk valamit.

Hírdetés